Winkfein Csaba

Az elmúlt másfél évtizedben oktatási rendszerünkben számos ellentmondás halmozódott fel. Csökkenő gyereklétszám mellett romlott a közoktatásból kikerülők tudásszintje; megnégyszereződött a felsőoktatásban tanulók létszáma, de az intézmények egyre nagyobb arányban bocsátanak ki nem kielégítő tudású, és rossz struktúrában képzett hallgatókat; a szakképzés alacsony színvonala miatt a vállalkozások egyre kevésbé találnak képzett szakembereket. És ami ennél is nagyobb probléma: az oktatás nem mérsékelte, hanem konzerválta és felerősítette a társadalmi különbségeket.

Az elmúlt évek reformlépései egyidejűleg kívánták emelni a köz és felsőoktatás színvonalát és egyben csökkenteni a ma még meglévő hatalmas esélykülönbségeket. 2002 után a kormányzat mindent megtett azért, hogy a származásból, szociális helyzetből, térségbeli különbségekből adódó hátrányokat kiküszöbölje a közoktatásban. Megvalósította az ingyenes tankönyv-ellátást, amely ma a diákok felének jár; ingyenes és kedvezményes étkeztetést, valamint integrált oktatást vezetett be; igyekezett kiküszöbölni a szegregációt, továbbá felzárkóztató és tehetséggondozó programokat indított be. Bevezette a bolognai rendszert a felsőoktatásban, és átalakította annak finanszírozását és szerkezetét. Ennek köszönhetően mára a hallgatók és az intézmények is a piacképes diploma és versenyképes tudás megszerzésében váltak érdekeltté. Megteremtette a munkáltatói igények és a szakképzés közötti állandó kapcsolatot, hogy az oktatás igazodjon a gazdaság valóságos igényeihez.